Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ilyen fájdalmat még soha nem éreztem. Illetve egy enyhébb változatát, amikor Kaposvárról költöztem haza. Egyszerre bénít és késztet cselekvésre az a tudat, hogy pontosan egy hét múlva már buszon ülök, útban Osló felé. Most közel állok a síráshoz, de ahogy Anyukám mondaná, sírjál, akkor jobban leszel, de a dolgokon nem változtat.

  Már tudom, hogy életem legjobb döntése volt Norvégia. Fogalmam sincs miért, de teljesen illek ide. Azok a szokásaim, amik otthon (szintén fogalmam sincsen miért) kialakultak, azok itt teljesen normálisak.

  Persze, hogy hiányozni fognak a barátok, akiket talán soha nem látok viszont. De ami igazán hiányozni fog, azok a hegyek és erdők. Annyira az életem részévé váltak, hogy úgy érzem, otthon szomjan halok nélkülük. Szavakba öntve ezek a gondolatok talán nevetségesen hangzanak, de tényleg ezt érzem.

 

 Múlt héten, két vizsgán küzdöttem túl magam. Az eredmény majd december végén derül ki. Mindent megtettem, hogy sikerüljenek.

 Pénteken pedig Andi volt itt nálam, aki már Magyarországon van.

A hétvégén pár embertől már búcsúztunk. Mondhatnám úgy is, hogy közösen fájtunk.

Hétfőn szerveztem egy túrázást. A már bejárt útvonalamat másokkal is megosztottam. Nem volt egyszerű, mert nagy hó van.

 

 Minden percet sajnálok, amit még bent kell töltenem az én kis szobámban. De sajnos még össze kell szednem magam a hétfői vizsgára.

 

 Mintha Emese Húgom ma megérezte volna, hogy mennyire oda vagyok. Azt írta nekem: Dotya, egy hét és már jössz is. Erre csak azt tudom mondani: Köszönöm Emese! Ráébresztett, hogy talán várnak odahaza.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Reni

(Tamási, 2010.12.18 15:56)

Persze hogy várunk...